22. rész

 A közhely szerint könnyű felejteni. Vagy hogy a sebek begyógyulnak, és elfelejtjük a fájdalmakat. Valóban a fizikai fájdalmakat könnyen elfelejthetjük. Érezzük  akkor mikor fáj, fáj kés, kard által ejtett seb, fájnak a belső szerveink. De néhány nap, hét és elfelejtjük őket. De mi van a lelki sebekkel? Azok mindig is fájóak maradnak. Ha visszagondolunk a fájdalmas emlékekre, minden percét, minden másodpercét pontosan visszatudunk idézni. Tudjuk mit gondoltunk, mit éreztünk másodpercről másodpercre, és a közben érzett fájdalmakra sohase felejtjük el. Képtelenség.

Lassan négy év telt el, hogy Sesshoumaru-„nagyúr” volt oly szíves és elhagyott mielőtt még megházasodhattunk volna. Néhány hete ismertük csak egymást igaz. A vonzalom is megvolt, de még mekkora. Egymásnak nem is titkoltuk. Azt sem hogy a nyakunkra sem kívántuk a házasságot, vagy a kötelességet, hogy majd gyereket szüljek, neveljek és viselkedjek úgy ahogy elvárják tőlem, ahogy egy tartomány urának a feleségéhez illik. Ő sem kívánta a kínt, hogy folyton egy helyben legyen és tartományának az ügyeivel foglalkozzon, kötelező rendezvényeken vegyenek részt. Teljesen érthető tehát hogy nem akartuk.

De elmenni minden szó nélkül? Nem az fáj hogy elment, hanem az utána való üresség és kétségbeesés. Cserbenhagytak. Cserbenhagyott az akit uramnak szántak.

Mindenki úgy viselkedik, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Továbbra is elvárják hogy hozzá menjek, minden tiltakozásom ellenére.

Mégis hogyan tudjak megbízni abban aki cserbenhagyott? Aki elhagyott mert félt?

Sajnos a „sorsom” már nem változtatható meg. Bármennyire is szeretném már nem lehet. Viszont harcolni fogok ellene. Mégis mit képzelnek magukról, hogy azt hiszik azt csinálhatják velem amit akarnak? Hercegnő vagyok. Bár nő, de hercegnő. És jogaim még nagyon is vannak, persze ha még nem is látták be, és majd csak évszázadokkal később is fogják elhinni hogy a nőknek joguk van. Teljesen utópisztikus vagyok. Ha nem tudnák hogy honnan jöttem biztos hogy már az első hetekben lefejeztek volna.

Megsimogattam a nyakamban lévő Yamura pikkelyes gerincét. Viszonzásul a nyakamra lehelt. Égető volt. Az elmúlt években alig nőtt néhány centit csak, így még mindig a nyakam köré tudott tekeredni. A nap minden percében velem volt, sose hagyott még el. Hűséges sárkány volt. Shizuval való veszekedésünk során, akárhányszor emelte is fel nagybátyám a hangját, rögtön a vállamra ugrott és tüzet próbált csiholni. Még kevés sikerrel. Viszont tökéletesen megtanult repülni. Utazásaim során a fejem fölött köröz, jelzi ha veszély fenyegetne. Ritkán esett meg.

Az erdő fái magasra nyúlnak mellettem. Az aljnövényzet barátságtalan, fekete, kiégett, komor. A fák törzsei is feketék, csak a lombok zölddelenek, ez ad némi barátságot a tájnak. A közelben lévő óceán sós-csípős szagú áramlata sem kedvez a hely barátosságának. Mégis ahogy jutunk ki az erdőből,  úgy zöldell a táj. A fák törzsei visszanyerik eredeti barnás színűket, az avar is barnává, sárgává szineződik, köztük utat törve néhány apró virág nyílik. Fehérré változtatják a talajt, mintha hó lepné őket. A hóvirágok között néhány repce is sárgállik.

Lassan kiérek az erdőből. Elém egy apró falu tárul, egy sziklaszirt tetején. A hullámok rabul zúdulnak a szikláknak, mintha el akarnák mosni, maguk alá temetni, ahogy a többi sziklákat. A falu apró, alig néhány ház, az itt lakók a halászatból élnek meg, már úgy ahogy. Mostanában nagyon savanyú sors jár rájuk. Alig tudnak halakat fogni, mintha valami elszívta volna a halakat, kagylókat és egyéb tengeri állatot a térségből. A falu fő épülete egy apró fogadó, ahol az átutazók meghúzódhatnak. Talán ennyi haszna van a falunak, hogy bizony fontos csomópont, két tartomány között.

A fogadó előtt, már két ló ki van kötve. Elmosolyodom, melléjük léptetem a sajátomat. Látom fülükön, hogy megismernek, az egyik még horkant is, de dehogy emelnék ki fejüket az előttük lévő tálból. Hát persze, zabot esznek. Leugrok a lovamról, puhán érek földet. Megsimogatom nyakát, sörényét összeborzolom, majd kikötöm társai mellé.

Ekkor elakad a lélegzetem. A távolban egy fa alatt fekszik életem legszebb lénye. Teste oroszlán, feje kettő. Bőre pikkelyes, mint egy sárkányé. Sörényeik feketék, szemeik ferdén metszettek. Szépérzéket csak a szájukon tartott kosár rondítja el. Egykedvűen nézi a mellette lévő lányt, ki virágot szed. Ha tenyere megtelik odaviszi az általam még ismeretlen lény mellé, és leteszi mellé. Mind untalanul megsimogatja, vagy csak hozzáér, ha a közelébe megy. A lény kedvesen pislog rá, a gesztusra.

Halkan, csodálva közelítem meg őket. Jöttöm észleltén a lény rámnéz, és morgással adja tudtomra, hogy nem látna szívesen, ha közelebb mennék. A kislány, kit messziről nem tudtam kivenni, hatalmas barna, kedves szemei vannak. Haja a lapockájáig ér, kócos hatást kelt, egy tincs a jobb oldalon felfogva van, tüntetve külön áll a többitől. Rámmosolyog.

-            Végre jön a tavasz! A kedvenc évszakom! – tudakolja velem. – Ilyenkor vannak a legszebb virágok, szeretem a hóvirágokat.

-            Bizony, azok tényleg szépek. – felelek zavaromban, tanácstalanul.

A lányt szemmel láthatóan nem zavarja zavarom. Még egy adag hóvirággal a kezében visszatér a lényhez, lepakolja a hasához. Bizony, ott már van egy jókora adag. A kislány vidáman újságolja, hogy koszorút fog belőle készíteni, de mivel nagyon rövid a hóvirágoknak a szára, nagyon nehéz, de legalább eltölti az idejét. Kérdésemre, hogy hogy hívják, csak ennyit felel:

- Rin, és ő ott An-Un. Nagyon kedves lény, a barátom. Nem bánja ha néhány koszorú az ő fejeit illeti.

- Miért van rajta maszk? – tudakolom.

A lány válaszolna valamit, de ekkor éles hang rikoltja el magát a fogadó ajtajából.

- Yume! Na végre! Azt hittük már sose jössz el! Meddig akarsz még minket váratni?

Szabadkozva a kislányra mosolygok, majd felállok. Elindultamkor megfogja a ruhám ujját. Néhány szál hóvirágot tart a kezében, felém nyújtja. Mosolyogva fogadom és köszönöm meg neki. Kérdésére, hogy később játszanék-e vele, vagyis a hajamat ékesítené néhány virággal, kósza ígéretet hal csak, hogy remélem. Elindulok a fogadó felé.

Vigyorogva vár, barátom. Egykor elejtőm volt, fogságba. Majd hamar kiderült, hogy jaj dehogy is ejthet ő fogságba. Minoru mind az ötven fogával vigyorog. Szemfogai vészjóslóan hegyesek, fülei hegyesek. Haját még mindig összefogva hordja, feje búbján, így is térdig érnek neki. Zöld szemei végigmustrál. Tekintetem kölcsönös.

- Mikor fogsz már leszokni ezekről a ruhákról?

Nem értem mi baja van vele. Lehet, sőt biztos hogy nem mindennapi itt, de kényelmes. Haorim rövidujjú, úgy könyékig ér az egyik vége, a másik a térdemig. Hakamám is kicsit rövidebb a kelleténél, úgy térdig ér, de hát meleg van, kimonóba meg mégsem ülhetek lóra! Színe viszont egyhangú. Sötétékék, már már fekete, néhány csillagmintával, a hátam közepén a holddal. Obim teljesen fekete, benne egy kard csüng. Nem szívesen, rám akasztották. Lábamon csizma, benne érzem a bőrömhöz tapadó hűs tőr markolatát.

Kérdőn nézek barátom felé, ő csak legyint. Kinyitja az ajtót és betessékel.

Rövid kis folyosóra jutunk, innen nyílnak a helységek. Lent csak az étkezéshez használt helységek vannak, és a konyha. A szobák a felsőbb emeleteket veszi igénybe. Minoru az élre vágtat, miután becsukta a fogadós ajtaját. Szinte a folyósó végén, a lépcsővel szemben áll meg, elhúzza az ajtót. Előremegyek. A szoba kicsi, épp elég. Egy asztal, négy párna körülötte. Az asztalon tálca, három pohárral, és egy kancsóval. Nem kell sokat agyalni mi lehet a kancsóba. Érzem. Saké. A szembeni fal, egy kis csapda. Nem is fal, ajtó, ami a jó időnek hatására teljesen ki van nyitva, így szemünk elé tárul az óceán, a szilás partjával a sós illatával.

Az asztalnál Aya mosolyog rám. Leülök közéjük. Néhány percig néma csend honol a szobában. Az én hangom töri meg a csendet.

- Azért küldtetek értem, hogy csendkirályt játszunk, vagy van valami hír is számomra?

- Oh, hír az van! – feleli Minoru. Bár vigyorog szeme nem látszik derűsnek. – Nem csak nálatok vannak különös eltűnések, különös holtak. Leveled után végigkérdeztem néhány illetékest, hogy mégis lányaink, ifjaink, hajadonaink sértetlenek-e. Az egyik szemlesütve vallotta be, hogy néhány hete tűnnek el lányok, falvakból. Vallatóra fogtam, hogy mégis milyen falvakból. Adott egy listát. Térképre tettem őket, de semmi észszerűséget nem találtam bennük, ahogy te sem. Ezután jött egy másik férfi, ő is bevalotta nekem, hogy néhány hete furcsa holttesteken dobott partra az óceán. Valószínű lányok voltak egykor, de nem voltak bennük biztosak. Színesen elecsetelte, hogy szétkaszabolták őket, szó szerint, levágták melleiket, hajaikat, felvágták hasukat, levágták ujjaikat. A vízben lévő só kimarta a sebeket, felpuffadtak. Hajtóvadászatot indítottunk, egyenlőre még nem tudjuk miért. Shizutól kaptál választ már?

- Még nem. Akkor viszont ez azt jelenti, hogy nem egy tartományra van kiélezve. Az előrejelzések szerint Délen, minden rendben. Ha Északon is, akkor csak Keletet és Nyugatot támadja, vagy támadják. Milyen messze voltak a faluk?

- Messze egymástól – veszi át a szót Ayu. – Több napi járás, embernek.

- És démonnak?

- Attól függ. Van akinek csak néhány perc. Mit akarsz kezdeni ezzel Yume? Utána eredsz? Voltak már ilyenek eddig is, néhány hét, hónap múlva leállnak. Ha meg is akarod keresni, hol teszed?

- Attól, hogy eddig is voltak, hagynunk is kell? Nem nekünk kéne megvédeni az emberket, démonokat a veszélytől?

- Igen, erre vannak kiképzett emberek, akiknek ez a dolguk. – mondja nyugodtan Minoru.

- Hát akkor elég rosszul teszi a dolgát. De ahogy ti gondoljátok, Nyugat a tiétek. Én keresni fogom.

- És hogy kezdesz hozzá?

Ayu rámtekint. Kék szemei most is, mint mindig szikráznak. Aranyszínű haja az évek alatt megnőtt, a lapockájáig, mivel nem mindig szereti ha össze-vissza elkalandoznak tincsei, lazán, összefonva hordja. Kérdőn tekint rám, csak vállamat rángatom, nem tudom. És tényleg nem tudom, egyáltalán hogy kéne hozzákezdeni.

Néhány hónappal ezelőtt tűnt fel, hogy néhány öregasszony összesúg a falvakban. Kérdésünkre, hogy jaj miért is, elmondták, hogy lányok, hajadonok tűntek el falvakból. Mielőtt azt hihettük volna, hogy ez is csak egy szárnyra kapott pletyka kisodorta az óceán az első holttestet. A falvak, ahonnan eltüntek a lányok, itt is messze estek egymástól. Logikát nem találtam benne, bármennyit is ültem, törtem a fejem rajta.

Az ajtó elhúzódik, egy megélt korú nő lép be, tálcával a kezében. A tálcán különféle ételek sorakoznak gazdagon. A nap is lenyugvóban van, káprázik a szemem tőle, bevilágítja a szobánkat.

Falatozás közbe eltemetjük a Rémet. Mindhárman elújságoljuk hol jártunk mióta utoljára találkoztunk, milyen „kalandokban” vettünk részt. Minoru részletesen ecsetel minden egyes harcát, minden vércseppét elmondja. Vigyorgok beszédstílusán. Ayu is beszámol küldetéseinek, lehet azok jóval hangtalanabbak, és kevésbé véresebbek, hiszen Taro-sensei nindzsának akarja készíteni.

Néhány szaké magunkba vétele után Minoru ajánlja, hogy mindenki menjen a szobájába, pihenjünk, bár sejtjük egyikünk se fog tudni. Mindhármunk agyában a Rém jár.

Csizmám lapos, így halkan érkezem fel az emeletre. A háziasszony ellátott utasításokkal, hogy merre is menjek ha a szobámat szeretném. Kész labirintus a hely. A folyosón Rin jön velem szembe. Láttamra elmosolyodik, majd tudakolja, hogy holnap délelőtt ráérek-e. Mosolyogva megpaskolom a haját. Érti. Ráérek.

Nézem tovatűnő alakját. Elgondolkozom, hogyha összetalálkozna Chinatsuval milyen önfeledten ellenének. Chinatsu. Rég láttam a kislányt, régen hiányzik már. Talán én is neki. Magamba fogadalmat teszek, hogy ha véletlenül arra járnék ott maradok néhány hétig, foglalkozunk egymás bajaival.

Elhúzom szobám ajtaját. Az is olyan puritán, mint az épület alsó szintje, csak ami kell. Tatami takaróval, és fejpárnával. Egy kis asztalon egy fehér törülköző, egy tál, benne víz. Leöblítem arcomat, majd végignyúlok a takarón. Furcsa, amint lehunyom a szemem, elalszom.

Fullasztóan meleg van. Érzem ahogy égeti a bőröm, az orromat facsarja. Önkéntelenül is felköhögök. Lélegzetkor füst kerül a tüdőmbe. Füst, na de honnan?

Szemeim kipattannak. Látom ahogy a szoba falait nyaldossa a tűz. Majd meghallom a sikoltozásokat, kintről és bentről is, mindenhonnan. Gyorsan felülök, mégis honnan jön a tűz? Nincs sok időm gondolkozni ezen, felállok és elindulok az ajtó felé.

Csakhogy nincsen ajtóm. Eléget, helyette csak lángnyelvek vannak. Igyekszem nem kétségbeesni. Eszembe jut Ayu és Minoru. Hiába szagolok bele a levegőbe, csak a füstöt érzem. Erőt veszek magamon, és átfutok a tűzön. A folyosóra jutok. Élve. Elindulok a lépcső irányába. Nem tudom mit hiszek, hogy az nem fog lángokba állni? Hogy lesz egy folyosónyi hely, hogy kitudjon mindenki menekülni. Igen, én ezt gondolom, de a tűz nem.

Befordulok az első kanyarnál. Egy kislány áll a folyosó közepén. Narancssárga-sárgás-kockás kimonója füstös, fekete haja borzas. Rin. Felette ég a mennyezet, s vele egy deszkalap. Hallom saját kiálltásom, de érzem, ahogy izmaim mozognak. Nem én irányítom testem. Elkapom Rin derekát, a leomló deszka megpörköli ruhám ujját, hajam végét. Ez még belefér. Magamhoz ölelem a reszkető lányt, és futva indulok a kijárat felé.

Gondolatom majdnem teljes, a lépcső épp hogy, de még ép. Utat keresek rajta, hogy lemenjek. Lent a pokol áll. Mindenki fejvesztve rohangál, érzem ahogy Rin könnyei áztatják ruhámat, látom ahogy emberek menteni próbálják értékeiket, vödrökkel oltják a vizet. Csakhogy víz legközelebb a tengernél van, a tengerhez meg csak meredek sziklákkal lehet lejutni, ami meg nem sós víz, az pedig az erdő közepén lévő patakból van. Az emberek tehetetlenek, nem tudják mivel oltani, ezért ruhákkal próbálják, de a harc olyan, mintha szénakazalban akarnának tűt keresni. Lehetetlen.

A levegő egyre fullasztóbb, egyre több füst kerül a tüdőmbe, orromba, számba. Próbálom az ölembe tartott lányt nyugtatni, hogy fúrja arcát, orrát, száját ruhámba, azon át lélegezzen. Meg is teszi, de neki sem jobb a helyzete. Ki kell jutnunk.

Elindulok kifelé. Előttem, mögöttem leszakad a mennyezet, tűz mindenhol. Berúgom a mellettem lévő ajtót, a szoba lángol. Átfutok rajta, érzem a füst mellett, a hajam pörkölt szagát. A szabadba ugrom ki, erősem fogom Rint. Az én hátamra esünk, tisztes távolságból a fogadótól, rajtam a kislány. Nagyokat lélegzünk a friss, füstmentes levegőből. Oldalra fordítom a fejem. Szemem elkerekedik.

Tőlem mintegy 3 méterre egy férfi áll. Hosszú bordó haj, rideg, gonosz kék szem, gonosz vigyor, vékony ajkak közül. Watasura!

De hiszen én megöltem.

Tekintetünk összeakad, szemeiben még nagyobb harci tűz gyullad ki. Felém fordul, teljes figyelmét rám szenteli. Ez nem lehet ő, ez nem, hiszen megöltem, láttam, éreztem, ahogy kimúlik. Előttem halt meg, akkor mégis hogyan?

Elindult felém. Felállni sem volt időm, de nagy nehezen hátraugrottam, féltérden értem földet. Agyamat még mindig fogva tartja a rémület, és a hitetlenkedés. Tudom, hogyha újra lecsap, nem lesz időm védekezni. Kardja a kezében, látom a pengét, ahogy megvillan. Újra hátra ugrok, hátatfordítok neki, Rin szemeiben rémület. Tudom, hogyha engem még át is szúr, tudom olyan messzire tartani magamtól, hogy ne sérüljön meg. Várom a fém érzetét, a fájdalmat.

Késik. Rin szemei felcsillannak.

- Sesshoumaru-nagyúr! – kiálltja fel boldogan. Feltápászkodik előttem.

- Rin. Maradj ott. – hallom zord hangját, igen az ő hangját.

Hátranézek. Látom hosszú kékesfehér haját, alakját, ruháját, és egyetlen kardját. Watasura összehúzza a szemét, majd gonosz vigyort csillogtatva felém eltűnik. Így, eltűnik. Hol volt, hol nem volt.

Értem már, így megy ez magasabb körökben, egyszer itt van, aztán mint a szél, láthatatlanná válik, de itt hagyja az érzést, amitől lúdbőrözik a testem.

Rin miután látja, hogy a veszély elmúlt, gyengéden szakítja ki magát karjaim közül, és Jégszív mellé megy. Kezeit hátrateszi, összekulcsolja, úgy néz fel mosolyogva a férfira. Aki letekint rá, arcai nem rezdülnek meg, szemei is hidegek, de mégis.

Ekkor hallom meg Ayu kiáltását, majd hozzá a testét is megérzem, egész közelről. A nyakamba ugrik, minek köszönhetően hátradőlök. Dől velem.

- Azt hittem már bent égtél. Időtlen idők óta itt várunk kint Minoruval, nem tudtuk, hogy mi történhetett veled. Mikor láttuk, hogy ledől az emelet gondoltuk megnézünk, hogy hol van.

- Miután leomlott? – nyögöm. Hát igen, ők az én barátaim. Csak akkor néznék meg, hogy bent maradtam-e ha már lángokban áll az egész. Ekkor barátnőm felfedezi a mellettünk álló egyed csizmáját. Ő is felderül láttára.

Nagyszerű, mindenki örül neki, csak én nem. Míg kifejezi a viszontlátás örömeit, és közben körbeugrálja, néhányszor meg is ölelgeti a nagy indiánt, mert hát az lehetne, ha kicsit rézebb színű lenne. Addig én feltápászkodom, leporolom nyűtt, égetett ruhámat, hamar rájövök, hogy értelmetlen, megtekintem hajam állapotát. Hát igen…az is elnyűtt, szétrongyolódott, sebaj. Majd visszanő.

Lassan Minoru is megérkezik, már nem hiányzik senki. Ura láttán meghajol illedelmesen, majd engem vesz szemügyre. Arckifejezésem árulkodhat. Igaz is, nem rendeztem még vissza a meglepetés óta.

- Mi történt?

- Hogy mi történt? Kérlek! Semmi, csak arra keltem fel, hogy füst marja orrom, tűzlángok nyaldossa, mire nagynehezen szerintem évek alatt kijutottam Rinnel, kit kellett megpillantanom elsőnek?

- Sesshoumarut? – látom a szemén, hogy megkönnyebült, hogy csak ennyi a bajom. Feleletem láttán látom őt elsápadni.

- Watasurát. Akit egész egyszerűen megöltem még nem is olyan régen, röpke négy éve, a szemem láttára, ha nem láttam volna, nehezen hittem volna el, hogy halott, ma mégis itt állt, velem szemben, szemeiben vészjósló halál. Hát ez történt. Na de még is hogyan?

- Ugyan már – hallom mögöttem Ayu hangját. – Csak szellemeket láttál. Bárcsak, gondolom magamban.

- Igazat mondd. – szólal meg Ő.

Megfordulok. Immáron ő is szemben áll velem. Szemei ugyanolyan ridegen ragyognak, sárgán. Arca mit sem változott, ahogy öltözéke sem. A másik karja azóta sem kerül vissza eredeti helyére. Helyes. Hadd szenvedjen csak.

- Oh, mily kedves, hogy védelmére vesz. Előbb megvéd, most védelmébe vesz. Mi lesz a következő hőstetted Jégszív?

- Nem miattad avatkoztam bele. – tudatja. Nyugodt hangon.

- Hát persze, hogy nem. A kislányt mentetted. Hatalmas szíved van.

Füstölgök magamba. Elindulok az erdő irányába. Közben el megyek az égő fogadó mellett. Abból már alig maradt valami, csak néhány gerenda, azok is feketékké váltak. Végiggondolom a történteket. Ha tényleg Watasurát láttam, és semmi kétségem nem fér hozzá, hiszen még a nagyúr is hitelesített, akkor valóban életben kell lennie. Ha életben van, akkor eddig miért nem láttuk? Miért bujkált előlünk? És miért most, ennyi év után tör rá, a nosztalgia, hogy életemre törjön? Vagy nem is az én életemre akar törni? Hiszen zsoldos, annak a szolgálatába áll aki többet fizet. De ránk keni a fogát. Rám, Sesshoumarura, Ayura, Minorura, és még jó tudja, hogy kire. Érzem ahogy elsápadok.

Az erdőben tóra lelek. Pont ez kell nekem. Nem vesződöm olyan dolgokkal, hogy levetkőzzek, ruhámra úgyis ráfér egy alapos mosás. Belegázolok a jéghideg vízbe. Addig úszok, míg fogaim vacogni nem kezdenek, tovább is. Látom ahogy árnyalakok jelennek meg a tó partján, majd ebből néhány beúszik a tóba. Nem tartok tőlük.

Ayu úszik mellém. Rám néz, nem szól. Ért engem. De nem állja meg szó nélkül.

- Tudjuk, hogy nem akarod látni, de ha itt maradsz ide fogsz fagyni, felfázol, tüdőgyulladást kapsz, itt még az nem gyógyítható olyannyira, és még ki tudja milyen nyavalyákat szedsz fel a vízbe. Néhány óra múlva azért tempózz ki.

Ezzel otthagy. Látom ahogy fodrozódik karcsú teste után még a víz. Ő is ruhástől jött. Hiszen az övé is füstös. Elmosolyodok. Felfekszek a víz felszínére, nézem a csillagokat, a fogyóban lévő Holdat. Mikor már a hideg elviselhetetlenné válik, kitempózom. Nehezen megy, lábaim görcsbe állnak. Végül még is kiérek.

Látom, ahogy Rin alszik A-un hasán, Sesshoumaru prémjével takarózva. Elmosolyodom. Majd leülök a part szélére. Nem megyek közelebb a hirtelen verbuvált táborhoz. Ayu és Minoru alszik már. Megértem őket, sok feladatot adtam, vagy inkább kértem tőlük az elmúlt időkben. Nem panaszkodhattak, hogy unatkoznak. Csak Jégszív nem alszik.

Egyszerűen csak levegőnek nézzük egymást. Minek beszéljünk, hiszen holnap úgyis elválnak útjaink, remélhetőleg örökre.

Kezeim ökölbeszorulnak, és úgy is maradnak. Harcolok könnyeim, bármilyen érzelemkitörés ellen. Így várom a hajnalt, ami elég korán érkezik.

Látom ahogy a nap rózsaszín árnyban úszik az ég alján. A táj még halk, az állatok nem ébredtek még fel. Még nem.